- Kapcsolata Nemeskürty tanár úrral kis híján egyidős rendezői pályájával. Nemeskürty István vezette a Budapest Filmstúdiót, ahol első két filmjét, A koncertet és az István, a királyt készítette. Alkotói érdeklődése hamarosan a magyar történelem felé fordult, ebben mekkora szerepe volt a Tanár Úrnak?

– Meglehetősen nagy szerepe volt, hiszen az ő történelmi könyvei, majd később stúdióbeli beszélgetéseink nélkül nem alakult volna ki bennem véglegesen a történelem iránti filmkészítői érdeklődés. Bár otthonról szüleim ezt már megalapozták, de a Nemeskürty-életmű mélyítette el bennem ezeket a felismeréseket. Ugyanilyen hatással voltak rám filmtörténeti könyvei is, amelyek filmes ízlésvilágomat formálták. Nagy ajándék a sorstól, hogy a 80-as évek végétől kezdve szinte a Tanár úr összes könyvét én gondoztam a Szabad Tér Kiadónál. Sőt a Honfoglalás és a Sacra Corona című játékfilmjeim forgatókönyveit is ő írta. Tehát a korábbi kapcsolat az elmúlt 20 esztendőben sokoldalúan elmélyült.

- A történelem mellett a rockzene mentén épül életműve. A zene iránti érdeklődést talán magyarázza öccse munkássága, aki a Kormorán zenekar alapítója, vezetője?

– Mint korosztályom legtöbb tagjára, rám is meghatározó hatással volt a 60-as évek rockzenéje, amit akkoriban beatzenének neveztünk. Elsősorban a Beatles hatott rám, de a Rolling Stones és sok más együttes számai is lenyűgöztek, hiszen pontosan kifejezték azt a változó, sok szempontból felfelé ívelő időszakot. Bár szüleim engem is taníttattak zenére, Gergely öcsémnek ehhez sokkal nagyobb tehetsége volt. Eleinte képzőművészeti főiskolára készült, hiszen a fuvolázás mellett kiválóan rajzolt és festett. Ma már nem is tudom pontosan, hogy végül is miért a zene mellett kötött ki, de talán ebben meghatározó szerepe lehetett Kodály Zoltánnak, akinek közeli munkatársa volt az énektanára, s a Mesterrel is többször személyesen találkoztak. Mindenesetre filmjeimben kiemelkedő szerepe van a zenének, azoknak a hangulatoknak, amelyeket Gergely tökéletesen eltalál. Ehhez persze nemcsak a testvéri kapcsolatra van szükség, hanem a világról való közös gondolkodásra is. Ő egyébként univerzális tehetség, sok mindenhez ért, többek között kiváló operatőr, és több filmet is rendezett.

– Miért készültek a Szép volt, fiúk, ezen belül a Puskás Öcsi, a Verebes, a mágus és a többi, focival kapcsolatos munkája?

– Mert gyerekkoromban, Albert Flóri és a 60-as évek sztárjai bűvöletében felnőve arról álmodoztam, hogy egyszer én is a Népstadionban játszhatok. Gondolatban futballistának készültem. A film iránti rajongás a középiskolában alakult ki. Kiváló osztályfőnököm, irodalom tanárnőm, Virágos Péterné, Lilla néni felfedezte ezt az érdeklődést és könyvek ajánlásával, filmesztétikai előadások tartásával, híres filmrendezők, például Ranódy Laci bácsi meghívásával egyengette ezt a bennem egyre inkább elmélyülő érzést. Viszont egész életemre megmaradt a sport és a foci szeretete. A 80-as évek közepén ráadásul rövid időre felfelé ívelt a „futballgörbe”, hiszen a Videoton UEFA-kupa döntőt játszott és a válogatott kijutott a mexikói világbajnokságra. Ekkor határoztam el, hogy egy nagyívű dokumentumfilm-sorozatot készítek, amelyben feltárjuk a gondokat, és értékes gondolatokat fogalmazunk meg a továbblépést illetően. Sajnos ez a munkám torzó maradt, ugyanis az akkor teljhatalommal rendelkező Mezey György szövetségi kapitány minden követ megmozgatott, hogy a filmsorozatot ne készíthessem el. Így csak néhány epizódot tudtam befejezni.

– Miért forgatott Varga Zoltánról és miért került dobozba ez a filmje?

– A Varga Zolival készült beszélgetés része lett volna a Fradiról szóló epizódnak. De mivel kirobbant a botrány, s a forgatással le kellett állnunk – ne felejtsük, hogy a ’80-as évek közepén jártunk –, így a németországi Ingolstadtban felvett beszélgetésből egy 28 perces önálló kis epizódot vágtam össze. Ezt végül is 25 év után, Varga Zoli tragikusan gyors halálát követően idén májusban sugározta a Duna Televízió. A film azért maradt dobozban, amiért a többi epizód is: hiába változtak a televíziós elnökök és sportosztály-vezetők, se Radnai János, se Vitray Tamás, se Knézy Jenő, se mások nem adták le, ugyanis az igazság kimondása még mindig csak részben lehetséges. Pedig időközben mintha megváltozott volna a társadalmi berendezkedés is. Isten malmai lassan őrölnek. Zolinak meg kellett halnia ahhoz, hogy Riskó Géza barátom, akivel közösen készítettük a filmsorozatot, és aki időközben a Duna Televízió sportosztályának vezetője lett, a filmet műsorra tűzhesse.

– Kanyarodjunk vissza a magyar történelemhez. Meg lehet-e ítélni történészi elfogulatlansággal Trianont, vagy éppen Horthy Miklóst, hiszen a szocializmusban, de hova tovább az elmúlt két évtizedben is megdöbbentő torzképet festettek a hatalmon lévők az országcsonkításról, vagy a kormányzó tetteiről?

– Emberek vagyunk, ezért nehéz bárkitől is teljes elfogulatlanságot várni, hiszen neveltetésünk, a bennünk kialakult értékek, világszemléletünk, ismereteink, és még nagyon sok minden más motiválja gondolatainkat, megnyilatkozásainkat. László Gyula régész-történésztől azt tanultam, hogy senki se higgye magáról, hogy a zsebében lapul a bölcsek köve. Tehát árnyaltan, lehetőleg szenvedélyektől mentesen, minél több ismeretre alapozva kell álláspontunkat megfogalmazni. Ez nemcsak a történészekre, hanem a filmkészítőre is vonatkozik. Mindannyian tudjuk, hogy az 1945 után hatalomra került politikai berendezkedés mindent fasisztának, retrográdnak, elavultnak, őskonzervatívnak, sőt antiszemitának tartott, ami a két világháború között történt. Trianonról beszélni sem lehetett, Horthy Miklóst pedig egyenesen fasiszta diktátornak állították be. Erről szóltak a tankönyvek, ez jelent meg a közbeszédben. Az elhallgatások, sőt a hazugságok olyan mélyen beívódtak az emberi idegrendszerbe, hogy az 1990-es rendszerváltozás után 20 évvel sem lehet igazán helyretenni a torzításokat. Főleg, ha az elmúlt két évtizedben erre nem is mindig volt meg a politikai akarat. Így aztán súlyos szellemi és lelki válság közepette gyötrődünk a XXI. század elején. Egy zavaros tudatú, folyamatos fogyasztásra kárhoztatott massza, a – Wass Albert szavaival „néppé gyúrt” „országlakosok gyülekezete” nehezen tud újra, legalább a nemzeti sorskérdésekben összetartó, a közös értékeket felismerő és arra építeni akaró, öntudatos, művelt, autonóm állampolgárok közösségévé, azaz újra nemzetté válni.

– Miért éppen Horthy, Puskás Öcsi, Wittner Mária, Obersovszky Gyula, Wass Albert, illetve az utolsó két munkájának hősei, Duray Miklós és Mindszenty József hercegprímás életéről készít, készített filmeket?

– Ezek a kiemelkedő jelentőségű személyiségek a maguk területén példát mutattak, szebbé, jobbá és igazságosabbá tették a világot. Életük messze világító példa, lelki és szellemi kapaszkodó az egyes ember számára. A maguk területén magas szintű emberi és szakmai felkészültséggel hozzájárultak a magyar társadalom fejlődéséhez, a magyar nemzet sorsának jobbra fordulásához. Olyan személyiségek életútja érdekel, és olyan történelmi eseményeket szeretnék ábrázolni, amelyeknek nemcsak saját korukban van különlegesen fontos jelentése, hanem az azokból leszűrhető tapasztalatok és tanulságok hasznosíthatók mai világunkban is. A felsoroltak mindegyike ilyen. Legutóbbi három filmem közül a Vérző Magyarországot most mutatta be a budapesti Uránia mozi, ez a trianoni békediktátum 90. évfordulója alkalmából készült. A szabadság ára című film, amely Duray Miklósról és felvidéki magyarság sorságról szól, már tavaly ősszel elkészült, de a főszereplő életének védelme érdekében a bemutatóval megvártuk a kormányváltást, amely remélem, hogy egy új korszak kezdetét is jelenti. Bízom benne, hogy nemsokára közönség elé kerülhet. Akárcsak a Mindszenty – A fehér mártír című filmem, amely a XX. század egyik kiemelkedő személyiségének életútját dolgozza fel, akit Magyarország népe már réges-rég szentként tisztel.

– Kényszerből lett dokumentumfilmes?

– Igen. Az elmúlt nyolc évben ugyanis nemhogy én nem kaptam egyetlen forintot sem az állami filmes pénzosztó helyektől, de komoly kosztümös történelmi film sem készült. A történelmi filmnek álcázott blöfföket ne tekintsük annak. Így aztán hasznosítva az időt kénytelen voltam a viszonylag könnyebben finanszírozható és olykor megható közadakozásból is elkészíthető dokumentumfilmekre koncentrálni. Így született a Trianon, a Velünk élő Trianon 14 részes sorozata, a Horthy – A kormányzó, az Adjátok vissza a hegyeimet!, a Vérző Magyarország, A szabadság ára és a Mindszenty – A fehér mártír című filmem. Természetesen bízom abban, hogy nemsokára ismét játékfilmet készíthetek.

– Mit vár az új, Kőrösi Zoltán vezette Magyar Mozgókép Közalapítványtól?

– Semmit. Ismerem persze a hangzatos nyilatkozatokat és pontosan tudom, hogy az alapítók miért egyeztek meg olyan gyorsan Kőrösi személyében még a kormányváltás előtt. Az MMKA már réges-rég túlélte magát, sokmilliárdos adóssággal, kirívóan fegyelmezetlen gazdálkodással, s a magyar film őskövületeinek, önmaguk és a szakma szűk körei által felkent apostolainak mértéktelen és visszajelzés nélküli támogatásával, korrupt producerek és stúdiók lázálmainak finanszírozásával. Az MMKA-t úgy ahogy van fel, kellene oszlatni, és egy vadonatúj filmes struktúrát kellene létrehozni. Erre egyedül most van esély, amikor a kormány a magyar néptől olyan világos és egyértelmű felhatalmazást kapott, hogy a nemzet érdekét szolgáló, új szellemű mozgóképművészetet és gyártást a világ gondjainak és problémáinak megértése és a nemzet lelki és szellemi felemelkedésének érdekében mozgósítani lehessen. Ezt a velejéig korrupt, pénznyelő és mindenfajta számon kérhető kritérium nélkül működő beteg struktúrát meg kell szüntetni. Az elherdált filmes vagyont vissza kell szerezni, bizonyos értelemben újra kell államosítani. Meg kell teremteni a százmilliárdos, népbutító, agymosó televíziók gondolkodásmódjának és szándékainak megváltoztatásával a velük való sokoldalú és szerves kapcsolatrendszer kialakításának lehetőségét, a magyar nemzeti mozgógép-művészet jövője érdekében.

– Duray mondja a Trianon-filmjében, hogy mindannyiunk lelkében ott a félelem. Az önében is?

– Igen, az enyémben is. Duray idézete pontosan úgy szól, hogy mindannyiunk lelkében, akik a Kárpát-medencében születtünk, kivétel nélkül ott van a félelem. Kinek jobban, kinek kevésbé, ki hajlandó erre gondolni, ki öntelten elhárítja magától még a feltételezést is. De ez ettől még így van. Hosszú-hosszú magunkra ismerési, öntudatosodási folyamatra van szükség ahhoz, hogy ezek a kínok enyhüljenek, és a bátor, felemelt fejű állampolgárok megfogalmazzák érzéseiket és gondolataikat, amellyel hozzájárulnak az igazság felmutatásához. Hegyeshalomtól keletre a XX. században több rendszerváltozás keresztezte egymást és nyomorította meg az életünket. Hegyeshalomtól nyugatra a történelmi traumák ellenére is egyenes vonalú, egyenletes társadalmi fejlődés következett be. 1990 előtt a moszkvai központú világbirodalom, azt követően pedig a multinacionális világakarat szándéka, hogy minket szellemi rabságban tartson, hiszen a kiszolgáltatott massza könnyen vezethető és befolyásolható. Erős és összetartó nemzetek képesek csak megfogalmazni szándékaikat, azoknak van csak jövőképük. Bízom abban, hogy ezek a felismerések meg fognak erősödni a magyar társadalomban, és rádöbbenünk arra, hogy ezek az önemésztő, hazug, korrupt és becstelen folyamatok csak a felmorzsolódásunkhoz vezetnek. Ha filmjeimmel segíthetek bizonyos felismerések tudatosításában, már érdemes volt elkészíteni azokat. Ennek eldöntése persze a mindenkori közönség joga. Mindenesetre a Magyar Önkormányzati Szövetség életműdíja megerősít mindabban, amit eddig gondoltam a világról, s amit igyekeztem filmjeimben kifejezni. S főleg ismételt bátorítást ad ahhoz, hogy a megkezdett úton tovább járjak. A díjat tisztelettel köszönöm a Szövetségnek, amelyben nagyon sok igaz magyar hazafi dolgozik, a magyarság sorsának jobbra fordulásáért.

Vadász Botond