- Róna Péter közgazdász egyszer úgy fogalmazott: Magyarország jövője a vízben és a földben van. Mit gondol, mit kell érteni ez alatt konkrétan?

- Őseink jó érzékkel választották hazául a Kárpát-medencét. A világnak ez a szeglete édesvízben, illetve termál- és gyógyvízben a leggazdagabb térségekhez tartozik. A víz, mint stratégiai erőforrás jelentősége már ma is az olajkészletekkel vetekszik, a jövőben pedig – a növekvő létszámú emberi-ség és a klímaváltozás következtében – szinte felbecsülhetetlen, nemzetbiztonsági és gazdaságfej-lesztési szempontból is felértékelődő nemzeti kincsünk lesz. Ehhez járul az élelmiszer-termelésre kiválóan alkalmas klímánk és talajadottságunk, a termőhelyek rendkívüli sokszínűsége, amely igen színes, minőségi élelmiszertermelés, minőségben és értékben növekvő mezőgazdaság lehetőségét kínálja. Ez a két rendkívüli jelentőségű erőforrás, vagyis a víz és a föld, az évezredes, itt felhalmo-zott helyi tudással, tehetséggel párosulva valóban szinte beláthatatlan távlatokat nyithat Magyaror-szág számára, megalapozhatja az itt élő magyarság biztos jövőjét. Ezért kell mindent megtennünk, hogy a tiszta víz, a termékeny föld és a ma még tiszta környezet feletti szuverenitásunkat megőriz-zük, és a közjót szolgáló módon hasznosítsuk.

- Ön szerint a mezőgazdaságnak a termelési feladatokon túl ökoszociális szolgáltatásokat is el kell látnia. Ez mit jelent?

- Olyan fenntartható, hosszú távon működőképes, minőségi mezőgazdaságra, környezet- és tájgaz-dálkodásra van szükségünk, amely úgy állít elő értékes, szermaradványoktól mentes, egészséges és biztonságos élelmiszereket, egyéb nyersanyagokat és energiát, hogy közben megőrzi vízbázisaink tisztaságát, talajaink termékenységét, az élővilág és a tájak sokszínűségét. Egy élhető vidéket, amely a város és polgárai számára is biztos „hátországot” jelenthet. Teszi mindezt olyan – a tájak eltérő adottságaihoz és tradícióihoz alkalmazkodó – gazdálkodási rendszerekben, amelyekben a lehető legtöbb vidéki ember talál munkát, biztos jövedelmet és megélhetést. A mezőgazdaságnak ez utóbbi környezeti valamint regionális, foglalkoztatási feladatai – néhány évtizedes tömegtermelő, termés- és profitmaximalizálásra törekvő, iparszerű, energiaintenzív, „egy-ügyű” mezőgazdasági vagy inkább biológiai ipari orientációjú kitérő után – ismét felértékelődnek, a „többfunkciós” euró-pai agrármodellben a termeléssel azonos rangú feladatokként, „ökoszociális szolgáltatásokként” jelennek meg. Csak az ilyen mezőgazdaság lehet – a Vidéki Térségek Európai Chartája megfogal-mazásával – „a vidék gerince”, és csak ez a mezőgazdaság tarthat igényt közpénzekből nyújtott támogatásokra.

- Az iparszerű mezőgazdaság, a „biológiai nagyipar” helyett mit kell a jövőben támogatnia a kormánynak?

- A „mezőgazdasági nagyiparos” tőkebefektető társaságok profitmaximalizáló törekvéseinek egyol-dalú kiszolgálása helyett a fenti kritériumoknak megfelelő mezőgazdálkodási rendszereket és az agráriumnak azokat a szereplőit, akik képesek és hajlandók is erre a minőségi váltásra. Ezek Euró-pában alapvetően olyan kis- és közepes családi illetve egyéni gazdaságok, amelyekben természete-sen valósul meg a „jó gazda gondossága”, a hosszú távú működőképességre és fejlődésre való tö-rekvés, valamint az a generációk közti felelős viszony, amely a gazdálkodás és ezzel a vidék gazda-sága és társadalma stabilitását biztosíthatja, és amely – közel hozva a helyi termelőt a fogyasztóhoz – az élelmezési- és élelmiszerbiztonságnak is legfontosabb garanciáit adhatja. A nemzeti összefogás kormányának tehát – egy „nép-párti” agrár- és vidékpolitika jegyében – e kis- és közepes gazdasá-gokat, valamint azok társulásait, a termelői- és fogyasztói közösségeket, továbbá a helyi feldolgo-zást és értékesítést szolgáló fejlesztéseket kell támogatnia. Ez az agrár- és vidéktámogatási stratégia szolgálhatja a közjót, és biztosíthatja élelmezési, élelmiszer- és környezetbiztonságunkat, továbbá a vidéki foglalkoztatás bővítését, a vidék gazdaságának stabilitását, fejlődését, valamint a város és vidéke ismételt szerves kapcsolódását és együttműködését.

- Erre milyen lehetőségeink vannak? Egyáltalán van-e jövője a magyar mezőgazdaságnak az Unión belül?

- Az a fonák helyzet állt elő, hogy a nemzeti érdekeinket szolgáló agrár- és vidékpolitikai törekvé-sek közelebb állnak az európai – a Közös Agrárpolitika (KAP) reformja keretében megfogalmazódó – elképzelésekhez, mint az elmúlt 7-8 év hazai agrár- és általános kormányzati törekvéseihez, ame-lyek sokkal inkább szolgálták a tőkebefektetői érdekeket, mint saját nemzeti érdekeinket, és a ma-gyar mezőgazdaságot, a vidéket a katasztrofális következményekkel járó dél-amerikanizálódás, Európa tömegtermelő „hátsó udvara” szerepköre felé sodorták. Ha már nem Dél-Amerikához, ha-nem az Európai Közösséghez csatlakoztunk, akkor a többfunkciós európai agrármodellnek és nem-zeti érdekeinknek is megfelelő fenti fejlesztési stratégiát célszerű követnünk. Ez egyúttal – kiváló minőségi élelmiszertermelési potenciálunk révén – stabil helyet biztosíthat számunkra az 500 milli-ós közös európai élelmiszerpiacon, és így tudjuk kihasználni azokat a fejlesztési lehetőségeket, tá-mogatási forrásokat is, amelyek a KAP-reform keretében láthatóan és egyre inkább e modell meg-valósítását szolgálják.

- A globalizmus tönkre tette a harmadik világot. Mi is ezen az úton rohanunk a vesztünkbe?

- Ez a kibontakozó jövőkép nem végzetszerű, azaz elkerülhető. Miután a spekuláns globalizációs erők a helyi erőforrásokhoz és piacokhoz való szabad hozzáférés érdekében elsősorban a helyi társadalom ösz-szetartó szövetének felbontására, immunrendszerének kikapcsolására törekednek, ennek ellensúlyozá-sa, azaz a helyi gazdaság és társadalom megerősítése, és a hálózati gazdaság kialakítása a káros folya-matok megállításának kulcskérdése. A Kárpát-medence magyarsága számára a kis területi egységek önállósodása és együttműködése jelentheti a járható utat. Ennek jegyében a lehető legnagyobb mérté-kig törekednünk kell a tájegységek önálló termelésére, a helyi mezőgazdaság, ipar, kereskedelem fejlesztésére. Nem adhatjuk föl a földrajzi és kulturális hagyományainkból fakadó termelési módja-inkat, terményeinket, hagyományos növény- és állatfajtáinkat, helyi üzemeinket, mint ahogy fontos a helyi energiatermelés és -ellátás is. Mindezek fejlesztése munkaalkalmakat is teremt a helyi kö-zösségek számára. Minél inkább elfogadjuk a ránk erőltetett, tőlünk idegen gazdasági, termelési módokat, feladatokat, annál inkább kiszolgáltatottak leszünk, és erősítjük gyarmati helyzetünket. A fönntartható helyi közösség egyik alapvető működési elve, hogy mindig a helyi szükségleteket kell előbb kielégíteni, s csak utána juthat a termékekből a közeli városnak, majd csak azután a távolab-biaknak. Miközben tehát – kiváló agroökológiai adottságaink ismeretében – fontos a minőségi élelmiszer-exportban rejlő lehetőségek kihasználása is, mégis a legfontosabb piac a helyi és hazai piac. Fontos továbbá, hogy fejlesszük a kis méretű, helyi üzleti és ipari tevékenységeket, mikro-, kis- és középvállalkozásokat, minél inkább helyi energiaforrásokat használjunk, a pénz a lehető legtovább a helyi közösségen belül forogjon, és a falusi közösség legyen mindig kapcsolatban a közeli város közösségével. A kis léptékű, nagy központok nélküli, hálózati gazdaság csökkenti a társadalom kiszolgáltatottságát, működésének, élelmezésének költségeit. Azáltal pedig, hogy közel hozza a termelőt a fogyasztóhoz, a közösség élelmezési és élelmiszerbiztonságát is növeli. Mindeh-hez a közjó szolgálatában álló, a közösségi és környezeti érdekek mentén beavatkozó, azaz az „ökoszociális” piacgazdasági modellt követő, erős államra és a nemzeti együttműködés szolgálatá-ban álló kormányra van szükség.

- Alternatívát jelent az öko gazdálkodás? Létező jövőkép lehet az ökofalvak sokasága? Mi kell ahhoz, hogy a rozsályi példa elterjedhessen egész hazánkban?

- Az ökológiai gazdálkodás az ismertetett agrármodellnek minden vonatkozásban megfelel. Nem véletlen tehát, hogy az európai agrár- és vidéktámogatási rendszerben az agrár-környezetgazdálkodási támogatások között meghatározó szerepe van az ökológiai illetve a biogazdálkodásnak. Döbbenetes – de az eddigi hazai kormányzati törekvések ismeretében törvény-szerű – tehát, hogy miközben Európa valamennyi országában, de a világ más térségeiben is dinami-kusan nő az ökológiai gazdálkodás élelmiszerellátásban játszott szerepe, azonközben Magyarorszá-gon ennek éppen az ellenkezője történt az elmúlt 7-8 év során. Ezen a helyzeten a lehető legrövi-debb időn belül változtatnunk kell. Mint ahogyan a globalizáció káros hatásainak kivédése érdeké-ben erősítenünk kell a helyi gazdaságot és a helyi közösségeket is. Ennek kiváló példája lehet a 800 lelket számláló Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Rozsály, amely bizonyíthatja e modell életképes-ségét. Rozsály, amely pl. saját földekkel és munkagépekkel, vágóhíddal, kondával, ménessel, ked-vezményes tűzifa- és disznóvásárlási lehetőséggel, közbiztonsággal és egy 2500 fős településnek megfelelő intézményrendszerrel büszkélkedhet úgy, hogy állami támogatást csak a ténylegesen ott lakók után kap a falu. Mindehhez közös elhatározásra, kitartásra, kreativitásra, helyi összefogásra volt szükség. Ha pedig mindez állami akarattal és kormányzati segítséggel is párosul, úgy a helyi autonómia növelését és a kiszolgáltatottság csökkentését célzó modell sokszorozható, a „szubszidiaritás” elve mentén, segítő szándékkal beavatkozó erős állam közreműködésével elter-jeszthető, és a patrióta gazdaság- és társadalompolitika fontos részévé tehető, amely képes lehet ellensúlyozni a spekuláns globalizáció helyi gazdaság- és társadalomromboló hatásait.

Vadász Botond